Japánban és Ázsia más vizes élőhelyein vadon nő a Wasabia japonica, többbnyire patakok, folyók medrének szélén. Az egyre nagyobb kereslet miatt ma már több helyen termesztik is, amihez hegyi patakok tiszta vizét használják. A wasabigyökér a torma, a mustár és a káposztafélék rokona.
Hívják japán tormának is, mert csípőssége ennek is inkább az orrjáratban, semmint a nyelven érződik. A friss wasabigyökér egyébként lágyabb aromájú a tormánál és az üzletekben kapható wasabipornál és pasztánál is, mely utóbbiak egy része egyébként nem is wasabiból készül, hanem a jóval olcsóbb tormából, amit mustárporral kevernek, ételfestékkel zöldítenek. (A japánok ezt „nyugati wasabinak” nevezik.) Igazi wasabigyökeret Japánon kívül nehéz beszerezni, ha sikerül, rendkívül drága.
A wasabigyökérnek (hivatalosan nem is gyökér, hanem „rizóma”, vagyis földalatti szárrész) a tormához hasonlóan igen kedvezőek az élettani hatásai: jól hat az emésztésre, fertőtlenítő, illatosító. Az antibakteriális tulajdonság nyilván szerepet játszott abban, hogy a japánok hagyományosan majd’ minden nyershalas ételhez feltálalják – mely nyers halak régebbi korokban nem mindig feleltek meg maximálisan a mai egészségügyi elvárásoknak. (Japánban egyébként létezik wasabis fogpaszta is.)
A reszelt wasabiból vagy porból készült paszta a szusi-, szasimitálak elengedhetetlen tartozéka. Egyesek a hagyományos dipként szolgáló szójaszószba keverik, mások közvetlenül a halra kenik, azt mártják a szójába. A szusiban persze már eleve van kevés wasabikrém a hal és a rizs között is, hogy illatosítsa a halat, s kis pikantériát adjon neki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése