Történt egy nyári napon, hogy Szindbád, egy szepességi kisvárosban járva, s melegtől elcsigázottan egy vén, boltíves kapu felett cégért pillantott meg:
Fogadó az őszi légyhez.
Részben, mert éhes és szomjas volt, részben meg azért, mert a Balzac-i hangzású név kíváncsivá tette, hősünk befordult a kapu alá.
Végiglépdelt a hűs kapubolt alatt a kopott, töredezett téglákból rakott padozaton, és az udvarban találta magát. Négy asztal állott a hatalmas gesztenyefa árnyékában, kockás abrosszal terítve, az asztalok körül székeken vendégek ültek.
Aztán észrevette a kerítés mellé ültetett puszpángsövény mellett a maga asztalát, amely mellett két szék állott csupán. Letelepedett hát, és a hozzá siető borfiútól megtudakolta, tart-e a gazdája rizlinget.
Közben megérkezett a pincér, és menükártyát nyújtott oda Szindbádnak.
A fáradt vándor kedvetlenül lapozgatott benne. Sem húslevesre, sem hallére nem vágyott a tikkasztó hőségben, a gombát nem kedvelte valami nagyon, a tüzes, forró gulyásnak már a gondolatától is izzadni kezdett a homloka.
Hirtelen ötlettől indíttatva odaszólt a pincérnek:
– Mondja csak! Lehetséges volna, hogy én itt maguknál zöldbablevest ehessek? Semmi répaféle, csak zöldbab, jó tejfellel habarva, sok kaporral, a tetején szalonnapörcökkel hintve, éppen csak melegen?
A pincér meghallgatta Szindbád kérdését, aztán annyit mondott meghajolva:
– Megnézem, mit tehetek. – és a konyha felé vette az irányt.
S mert a szakácsné hosszú ideje gyakorolta mesterségét, amikor a különleges kívánságot meghallotta, elmosolyodott. Lám csak! A vén imposztor. Hát él még… És hozzálátott a főzéshez.
A levest négy személyre tervezte készíteni, ezért először lobogó vízzel leforrázott egy kiló friss zöldbabot, aztán a szálakat két végüknél fogva megszabadította bajuszuktól, és mindegyiket félbe törte. Azután másfél liter csontlevet forralt, ebbe dobta a babot. Mellé vetett egy kis sót, csipetnyi köménymagot, és az egészet közepes lángon, fedő alatt készre főzte.
Amikor a zöldbab már puha volt, de nem pépes, hogy kissé roppanjon a vendég szájában, evőkanálnyi zsíron ugyanannyi lisztet pirított szép halvány-rózsaszínre, és belé kevert egy kis fej vereshagymát lereszelve, meg egy gerezd fokhagymát, péppé nyomva. Ezzel a rántással kezdte beforralni a levest, közben gyorsan finomra metélt egy csokor zöld kaprot, és azt is a levesbe hintette. Végül a leveshez öntött egy bögrényi, külön elkészített, kemény galuskát.
Öt percnyi főzés után kóstolt, utána sózott, majd jócskán mert Szindbád tányérjába az édes tejfölből, s arra kanalazta a levest. A tetejére apró, ropogósra sült szalonnapörcöt szórt és szólította a pincért.
Szindbád óvatosan vett egy kanállal a levesből, aztán elmosolyodott, bólintott, és halkan dünnyögte, csak úgy magának:
– Lám csak, Franákné… Hát él még ő is…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése