2011. május 29., vasárnap
2011. május 28., szombat
Ibrahim kávéház Kőszeg - a gyaúr török
Ibrahimról elnevezni Kőszeg főterén álló kávéház / éttermet már önmagában is bevállalós dolog.
A hely itt-ott valóban sugároz valami törökös hangulatot, de inkább nem jellemző. Az ötlet megvolt, de az igazán színvonalas kivitelezéshez több pénz kellett volna.
Ez úttal nagyobb társasággal mentünk ebédelni, mely jó alkalmat adott sok féle étel kóstolásához, nomeg nem kicsi fejtörést a konyhának...
Az étterem keskeny és hosszúkás formájú. Ha a vendég kellőképp kitartó, akkor az út végére megérkezik egy nagyon hangulatos kis télikertbe.
Az étlapon azóta is gondolkodom, és kacarászok felváltva. Nem tudom eldönteni, hogy szándékos játék, vagy gyarló butaság folytán lett a "pasa kedvence" egy disznóhúsból készült étel...
Természetesen ezen a helyen nem gasztronómiai csúcstámadás volt a célunk, így az elvárásainkat is ehhez igazítottuk.
Pincérünk, a lehetőségeiez képest jóindulatú és segítőkész volt. Lehetőségei sajnos nagyon is limitáltak voltak, mivel az étlapon szereplő ételeken kívűl semmi mást nem voltak hajlandók /képesek elkészíteni. Hja kérem, ez van, ha a szakács mélyhűtött áruból dolgozik...
Ennek ellenére a felszolgált étkek - az addigra már egészen alacsonyra helyezett mércéhez képest - meglepően finomra sikerültek.
Kedvencem egyértelműen a tejfölös uborkasaláta volt, melyet sikerült előételként fogyasztani, mivel valami ismeretlen oknál fogva a rendelt leves előtt érkezett meg...
Kóstoltunk fokhagymakrém levest, ami sűrű volt és ízletes. Szépséghibája, hogy a beleaprított zsemlekocka tökéletesen elvesztette ropogós mivotát a várakozásban.
A tárkonyos vadragú is ízes volt, bár a tányéromba a vadhúsbúl csak ízelítő jutott.
A főételek közül a legnagyobb sikert a szarvas comb filé barnamártással, áfonyával és hercegnő burgonyával könyvelhette el. A barnamártás vitte a prímet, a többi része pedig lekövette.
Kóstoltunk még vörösboros vadragut, krokettel, mely szintén a kellemes meglepetéseket gyarapította. A hús lehetett volna omlósabb, a ragú ízesebb, de kicsire nem nézünk. (örültünk, hogy kaptunk enni közel másfél óra után)
A sajtmártásos pulykamell viszont olyan töménységet képviselt, hogy néhány falatnál többet lehetetlen volt enni belőle.
Érkezett báránycomb is, ami látványos volt a tányéron, jellegtelen a szájban, és nehéz a gyomorban.
A fizetéskor némi botrány keveredett abból, hogy az étteremképtelen volt tételes számlát készíteni a fogyasztásról, ami több, mint kínos.
Összefoglalva, mindenkinek javaslom az étterem meglátogatását, de csak ha éppen jobb programja nem akad.
A hely itt-ott valóban sugároz valami törökös hangulatot, de inkább nem jellemző. Az ötlet megvolt, de az igazán színvonalas kivitelezéshez több pénz kellett volna.
Ez úttal nagyobb társasággal mentünk ebédelni, mely jó alkalmat adott sok féle étel kóstolásához, nomeg nem kicsi fejtörést a konyhának...
Az étterem keskeny és hosszúkás formájú. Ha a vendég kellőképp kitartó, akkor az út végére megérkezik egy nagyon hangulatos kis télikertbe.
Az étlapon azóta is gondolkodom, és kacarászok felváltva. Nem tudom eldönteni, hogy szándékos játék, vagy gyarló butaság folytán lett a "pasa kedvence" egy disznóhúsból készült étel...
Természetesen ezen a helyen nem gasztronómiai csúcstámadás volt a célunk, így az elvárásainkat is ehhez igazítottuk.
Pincérünk, a lehetőségeiez képest jóindulatú és segítőkész volt. Lehetőségei sajnos nagyon is limitáltak voltak, mivel az étlapon szereplő ételeken kívűl semmi mást nem voltak hajlandók /képesek elkészíteni. Hja kérem, ez van, ha a szakács mélyhűtött áruból dolgozik...
Ennek ellenére a felszolgált étkek - az addigra már egészen alacsonyra helyezett mércéhez képest - meglepően finomra sikerültek.
Kedvencem egyértelműen a tejfölös uborkasaláta volt, melyet sikerült előételként fogyasztani, mivel valami ismeretlen oknál fogva a rendelt leves előtt érkezett meg...
Kóstoltunk fokhagymakrém levest, ami sűrű volt és ízletes. Szépséghibája, hogy a beleaprított zsemlekocka tökéletesen elvesztette ropogós mivotát a várakozásban.
A tárkonyos vadragú is ízes volt, bár a tányéromba a vadhúsbúl csak ízelítő jutott.
A főételek közül a legnagyobb sikert a szarvas comb filé barnamártással, áfonyával és hercegnő burgonyával könyvelhette el. A barnamártás vitte a prímet, a többi része pedig lekövette.
Kóstoltunk még vörösboros vadragut, krokettel, mely szintén a kellemes meglepetéseket gyarapította. A hús lehetett volna omlósabb, a ragú ízesebb, de kicsire nem nézünk. (örültünk, hogy kaptunk enni közel másfél óra után)
A sajtmártásos pulykamell viszont olyan töménységet képviselt, hogy néhány falatnál többet lehetetlen volt enni belőle.
Érkezett báránycomb is, ami látványos volt a tányéron, jellegtelen a szájban, és nehéz a gyomorban.
A fizetéskor némi botrány keveredett abból, hogy az étteremképtelen volt tételes számlát készíteni a fogyasztásról, ami több, mint kínos.
Összefoglalva, mindenkinek javaslom az étterem meglátogatását, de csak ha éppen jobb programja nem akad.
Értékelés: ☆-talan
Megnevezés Max. pont Adott pont
Környezet 10 5
Étlap-itallap 5 3
Személyzet 10 5
Tálalás 10 4
Étel-ital 20 10
Összesen 55 27
2011. május 16., hétfő
Leroy Café Mammut - nem szerethet mindenki
A Leroy tuladonosai bizonyosan nagyszerű marketing szakemberek. Tudatosan terjeszkedve ma már az összes nagyobb plaza-ban megtalálhatjuk éttermeiket, melyeknek stílusa és hangulata, ha nem is mindenki számára megnyerő, de kétség kívül eredetiséget sugárzó.
Nem tudom, hogy hány vendégnek tűnk fel, de a Leroy az egyetlen étterem bármely plázában, ahol saját mellékhelyiség van. Nomeg rámpa, hogy kereskesszékkel is lehessen közlekedni. Mondhatnánk, biztos, mert Sztanó gondolt a sorstársaira.... Ja, de mégsem, hisz nincs kerekesszékes wc, csak pici lyukak, ahova az ember minden problémától mentesen is nehezen fér be... a félhomály és a hangos zene, meg direkt segít...
Éljenek a félig akadálymentesített helyek! (egyik legnagyobb kedvencem ezek köül a Buena-vista, ahol van mozgássérült wc is, éppen csak egy 25cm-es lépcsőn keresztül lehet eljutni odáig)
Mindettől függetlenül a Leroy a Mammut talán legbiztosabb pontja. Míg a többi vendéglátóhely éves rendszerességgel cserél gazdát, alakul át, vagy szűnik meg, a Leroyban biztos lehetsz.
Csakúgy mint az ételek minőségében, azok sem változtak sokat az évek alatt.
Ha sokszor járunk egy helyre, megvan a veszélye, hogy kialakul néhány kedvenc étel, és legtöbbszőr azokat rendeljük, hiszen beváltak, így viszont lemaradunk másokról (legyen ez jó, avagy rossz).
Így vagyunk a Leroy-jal is. Az évek során végigkóstoltuk szinte az egész étlapot (amely persze némileg változott) és kialakultak kedvencek, várományosok,és az egyszer megkóstoltak.
Az étterem konyhája törekszik a széles spektrumu nemzetközi igények kiszolgálására. Van saját sushi bár, ahol a "furcsa kis japán izékre" rácsodálkozó vendég kipróbálhatja mi is az a sushi, amiről a szomszéd már mesélt, hogy evett. Minden tiszteletem a próbálkozásoké, de nekem valahogy eszembe nem jutna itt sushit enni. Pont annyira érezném stílustalannak, mind egy japán étteremben székelykáposztát majszolni a halaspult mellett.
Az előételek közül nagy kedvencem viszont a Lery bélszínsaláta humusszal és padlizsánkrémmel. A bélszíncsíkok kedélyesen heverésznek a finoman dresszingelt ( a bélszín saját szaftja a dresszing lelke is egyben) rukkola ágyon és epekedve várják a külön tálkákban felszolgált humusz és padlizsán krémmel való randevút....
A különböző kultúrák találkozásának szerencsés kimenetelét alkotja a kombináció, mely főételnyi adag, úgyhogy óvatosan redeljünk ezt követően további fogásokat (főleg a a finom meleg pitát is elfogyasztjuk).
A padlizsánkrém számomra igen érzékeny készítmény, mert a legtöbb helyen túlontúl olajosan készül, ami ehetetlenné teszi (nekem) ezt az amúgy igazán finom ételt. Itt pont tökéletes.
Asalátapárti manökenek is találnak kedvükre valókat, hiszen mind a cézár variánsok (csirke, rák), mind a tonhal saláta (2 fagylaltgombócnyi tonhalkrémmel) kítűnő kezdet.
Legutóbbi alkalommal a chilis csirkés malajtésztát kóstoltam meg és elismeréssel adóztam a méz és a chili keveredésének a csirkemell darabkákon. Kicsit talán több olaj volt a kelleténél az ételen, de egy wokban készült fogás esetében ez elnézhető és a kedvencek kategóriába tarozik nálam ez az alkotás.
Többször próbáltuk a vargányás kacsát tésztát (mikor penne, mikor garganelli, ami éppen van), márcsak azért is, mert mind a finom kacsahús, mind a vargánya nagy kedvencünk, de eddig sosem kapott közepesnél jobbat. A kacsa a legtöbbször keményebb, rágósabb volt az elvártnál, a vargányás mártás pedig többnyire erőtlenre sikerült.
Ha valamivel problémám van a Leroyban, az a desszert választék. Pedig választék az van: creppék, browni-k, sőt akár műzlis túrógombóc is... Egyszerűen egyik lehetőség sem szólít meg igazán. Pedig számomra egy jó étkezés lezárása csak édes ízzel történhet, úgyhogy általában maradok az egyszeri gombóc vanília fagylaltnál egy jó ristrettó mellett.
Összességében a Leroy még sose okozott csalódást. Igaz ugyan, hogy elfogadtam, hogy a nemdohányzó asztalnktól 2 méterre már dohányzó van, illetve hogy a nekem elfogadható mértéknél sokszorta hangosabb a zene, de ide nem kimondottan kulináris élményért jön az ember, hanem, hogy a plazajárás előtt/közben/után megpihenhessen és még finomakat is ehessen.
Talán több lehetne a hely, ha megelgedne vele, hogy kevesebb legyen és nem akarna egyszerre japán, olasz, indiai, thai magyar és még ki tudja milyen étterem is lenni.
Éljenek a félig akadálymentesített helyek! (egyik legnagyobb kedvencem ezek köül a Buena-vista, ahol van mozgássérült wc is, éppen csak egy 25cm-es lépcsőn keresztül lehet eljutni odáig)
Mindettől függetlenül a Leroy a Mammut talán legbiztosabb pontja. Míg a többi vendéglátóhely éves rendszerességgel cserél gazdát, alakul át, vagy szűnik meg, a Leroyban biztos lehetsz.
Csakúgy mint az ételek minőségében, azok sem változtak sokat az évek alatt.
Ha sokszor járunk egy helyre, megvan a veszélye, hogy kialakul néhány kedvenc étel, és legtöbbszőr azokat rendeljük, hiszen beváltak, így viszont lemaradunk másokról (legyen ez jó, avagy rossz).
Így vagyunk a Leroy-jal is. Az évek során végigkóstoltuk szinte az egész étlapot (amely persze némileg változott) és kialakultak kedvencek, várományosok,és az egyszer megkóstoltak.
Az étterem konyhája törekszik a széles spektrumu nemzetközi igények kiszolgálására. Van saját sushi bár, ahol a "furcsa kis japán izékre" rácsodálkozó vendég kipróbálhatja mi is az a sushi, amiről a szomszéd már mesélt, hogy evett. Minden tiszteletem a próbálkozásoké, de nekem valahogy eszembe nem jutna itt sushit enni. Pont annyira érezném stílustalannak, mind egy japán étteremben székelykáposztát majszolni a halaspult mellett.
Az előételek közül nagy kedvencem viszont a Lery bélszínsaláta humusszal és padlizsánkrémmel. A bélszíncsíkok kedélyesen heverésznek a finoman dresszingelt ( a bélszín saját szaftja a dresszing lelke is egyben) rukkola ágyon és epekedve várják a külön tálkákban felszolgált humusz és padlizsán krémmel való randevút....
A különböző kultúrák találkozásának szerencsés kimenetelét alkotja a kombináció, mely főételnyi adag, úgyhogy óvatosan redeljünk ezt követően további fogásokat (főleg a a finom meleg pitát is elfogyasztjuk).
A padlizsánkrém számomra igen érzékeny készítmény, mert a legtöbb helyen túlontúl olajosan készül, ami ehetetlenné teszi (nekem) ezt az amúgy igazán finom ételt. Itt pont tökéletes.
Asalátapárti manökenek is találnak kedvükre valókat, hiszen mind a cézár variánsok (csirke, rák), mind a tonhal saláta (2 fagylaltgombócnyi tonhalkrémmel) kítűnő kezdet.
Többször próbáltuk a vargányás kacsát tésztát (mikor penne, mikor garganelli, ami éppen van), márcsak azért is, mert mind a finom kacsahús, mind a vargánya nagy kedvencünk, de eddig sosem kapott közepesnél jobbat. A kacsa a legtöbbször keményebb, rágósabb volt az elvártnál, a vargányás mártás pedig többnyire erőtlenre sikerült.
Ha valamivel problémám van a Leroyban, az a desszert választék. Pedig választék az van: creppék, browni-k, sőt akár műzlis túrógombóc is... Egyszerűen egyik lehetőség sem szólít meg igazán. Pedig számomra egy jó étkezés lezárása csak édes ízzel történhet, úgyhogy általában maradok az egyszeri gombóc vanília fagylaltnál egy jó ristrettó mellett.
Összességében a Leroy még sose okozott csalódást. Igaz ugyan, hogy elfogadtam, hogy a nemdohányzó asztalnktól 2 méterre már dohányzó van, illetve hogy a nekem elfogadható mértéknél sokszorta hangosabb a zene, de ide nem kimondottan kulináris élményért jön az ember, hanem, hogy a plazajárás előtt/közben/után megpihenhessen és még finomakat is ehessen.
Talán több lehetne a hely, ha megelgedne vele, hogy kevesebb legyen és nem akarna egyszerre japán, olasz, indiai, thai magyar és még ki tudja milyen étterem is lenni.
Értékelés: ☆☆
Megnevezés Max. pont Adott pont
Környezet 10 7
Étlap-itallap 5 3
Személyzet 10 7
Tálalás 10 7
Étel-ital 20 15
Összesen 55 39
2011. május 15., vasárnap
Rózsakert kávéház - ami nem öl meg, az erősebbé tesz
Volt egyszer, hol nem volt, a Fórum Hotel első emeletén "A" Bécsi kávézó. Azóta már a Fórum Hotelből Inter -Continentál lett, a hírneves kávéház meg előszőr elköltözött a Rózsakert bevásárlóköpontba, aztán néhányszor megújult, átalakult, majd hosszú haláltusát követően teljesen megszűnt. A helyén nemrég nyílt meg - fantáziadús névválasztással - a Rózsakert kávéház és étterem.
A felvezetésnek csak azért volt értelme, mert - személyes okok miatt- érzelmileg igen erősen kötődtem a névhez, majd a helyhez, így egyáltalán nem volt érdektelen, hogy mit produkál az új tulajdonos.
Három látogatásból, ma előszőr izsgálhattuk meg igazán az éttermet, hiszen első alkalommal egy nagy társaság miatt (na meg a friss nyitás) teljesen kaotikus hangulat uralkodott. Másodszor egy rendezvény miatt be sem jutottunk...
Mielőtt bárki is abba a tévhitbe ringatja magát, hogy jó előre helyet kell foglalnia, ha ebédelni, vagy vacsorázni szeretne itt, kiábrándítom... kétszer is megnéztük, hogy biztosan nyitva van-e az étterem, mert érkezésünkkor (vasárnap 13.30) kongott az ürességtől.
A helyzet az itt töltött két óra folyamán sem változott számottevően, pedig...
Pedig aki nem jön ide, az igenis sokat veszít.
Maga a hely kissé hidegre sikerült, és az üres kísértetház képet csak rősíti a közontban álló elektromos zongora, mely elől ugyan kispórolták a zongoristát, de a zongora mégis játszik....(de tényleg...)
Az étlap egyszerű és áttekinthető, úgyhogy neki is veselkedtünk, hogy minnél több mindent kipróbáljunk...
Kaptunk ízelítőként házi kenyeret, vajjal. Ezt újabban egyre több helyen gondolják, hogy illik adni a vendégnek, pedig értelme tényleg csak akkor van, ha a kenyér friss, a vaj meg legalább házias, vagy van valami különlegessége.
Előételként érkezett nyárson csirkemell, rizstésztába tekert zöldéségekkel, mely meglepően esztétikus tálalással és finom ízekkel egészen felcsigázott.
Egyéni problémám, hogy nem vagyok oda a korianderért, ellentétben a szakáccsal, aki szinte minden ételbe belecsempészte ezt az igen intenzív illatú és ízű fűszernövényt.
Érkeztek még zöldség hasábok házi öntettel, melyek szerencsére ropogós frissek voltak. A házi öntetek egyik része egy joghurtos, fűszeres kéksajt öntet volt, mely kívállóválasztásnak bizonyult. A másik tálkába öntött olajos balzsamecet feledhető volt.
Levesként megkóstoltuk a Tom Yun levest, melyhez csak felár mellett kaphatunk garnélát, pedig az alapból vele járna... A felszolgálónk figyelmeztet ugyan, hogy a leves nagy adag (látott már ilyet), de elfelejtett szólni (mivel sose kóstolta), hogy epe problémákkal küzdők, vagy a NAGYON erős ételekre érzékenyek számára halálos dózis.
Itt jutott eszembe, hogy minden magára valamit adó vendéglős kötelező feladata lenne a felszólgálóival végigkóstoltatni a teljes étlapot, hiszen nekik kell tudniuk beszélni az ételekről, kedvet hozni a vendégnek a kóstolásra.
Túléltük...
Főételként folytattuk a korianderes vonalat a Wokban készült finomságokkal (zöldség, csirke, garnéla). Ilyen lehet a Thai rizseshús... Nekem nem lesz kedvencem, de a kedvesemnek kimondottan ízlett.
A nemzetköziség jegyében érkezett egy adag Spagetti olio, garnélával és tengeri halfilével. Nekem ugyan a spagetti olio az azóta elmúlt Csaba utcai John Bull-t idézi, ahol iszonytató mennyiségeket ettünk belőle - a vámpírok legnagyobb sajnálatára. Ez a változat kevésbé fokhagymás volt, és kaptunk hozzás garnélát, halat, de összességében finom volt az összhatás.
A kedvencem viszont minden kétséget kizáróan a fűszeres tejföllel készített csirkecomb filé volt tepsis burgonyával. Ez az étel az, amiért bármikor hajlandó leszek visszajönni az étterembe. Káprázatos volt az íze. Tökéletesen eltalált fűszerezés (koriander nem volt benne), pont ideális állag, hibátlan!
Az adagok mérete is minden esetben kielégítő volt, sőt talán túl kielégítő is. Hiába volt a látványos desszert kiállítás, egyszerűen képtelenség volt, hogy nekiveselkedjünk egy Eszterházi, vagy Dobos tortának... Majd legközelebb. Mert, ha rajtunk múlik, lesz legközelebb is.
A felvezetésnek csak azért volt értelme, mert - személyes okok miatt- érzelmileg igen erősen kötődtem a névhez, majd a helyhez, így egyáltalán nem volt érdektelen, hogy mit produkál az új tulajdonos.
Három látogatásból, ma előszőr izsgálhattuk meg igazán az éttermet, hiszen első alkalommal egy nagy társaság miatt (na meg a friss nyitás) teljesen kaotikus hangulat uralkodott. Másodszor egy rendezvény miatt be sem jutottunk...
Mielőtt bárki is abba a tévhitbe ringatja magát, hogy jó előre helyet kell foglalnia, ha ebédelni, vagy vacsorázni szeretne itt, kiábrándítom... kétszer is megnéztük, hogy biztosan nyitva van-e az étterem, mert érkezésünkkor (vasárnap 13.30) kongott az ürességtől.
A helyzet az itt töltött két óra folyamán sem változott számottevően, pedig...
Pedig aki nem jön ide, az igenis sokat veszít.
Maga a hely kissé hidegre sikerült, és az üres kísértetház képet csak rősíti a közontban álló elektromos zongora, mely elől ugyan kispórolták a zongoristát, de a zongora mégis játszik....(de tényleg...)
Az étlap egyszerű és áttekinthető, úgyhogy neki is veselkedtünk, hogy minnél több mindent kipróbáljunk...
Kaptunk ízelítőként házi kenyeret, vajjal. Ezt újabban egyre több helyen gondolják, hogy illik adni a vendégnek, pedig értelme tényleg csak akkor van, ha a kenyér friss, a vaj meg legalább házias, vagy van valami különlegessége.
Előételként érkezett nyárson csirkemell, rizstésztába tekert zöldéségekkel, mely meglepően esztétikus tálalással és finom ízekkel egészen felcsigázott.
Egyéni problémám, hogy nem vagyok oda a korianderért, ellentétben a szakáccsal, aki szinte minden ételbe belecsempészte ezt az igen intenzív illatú és ízű fűszernövényt.
Érkeztek még zöldség hasábok házi öntettel, melyek szerencsére ropogós frissek voltak. A házi öntetek egyik része egy joghurtos, fűszeres kéksajt öntet volt, mely kívállóválasztásnak bizonyult. A másik tálkába öntött olajos balzsamecet feledhető volt.
Itt jutott eszembe, hogy minden magára valamit adó vendéglős kötelező feladata lenne a felszólgálóival végigkóstoltatni a teljes étlapot, hiszen nekik kell tudniuk beszélni az ételekről, kedvet hozni a vendégnek a kóstolásra.
Túléltük...
Főételként folytattuk a korianderes vonalat a Wokban készült finomságokkal (zöldség, csirke, garnéla). Ilyen lehet a Thai rizseshús... Nekem nem lesz kedvencem, de a kedvesemnek kimondottan ízlett.
A nemzetköziség jegyében érkezett egy adag Spagetti olio, garnélával és tengeri halfilével. Nekem ugyan a spagetti olio az azóta elmúlt Csaba utcai John Bull-t idézi, ahol iszonytató mennyiségeket ettünk belőle - a vámpírok legnagyobb sajnálatára. Ez a változat kevésbé fokhagymás volt, és kaptunk hozzás garnélát, halat, de összességében finom volt az összhatás.
A kedvencem viszont minden kétséget kizáróan a fűszeres tejföllel készített csirkecomb filé volt tepsis burgonyával. Ez az étel az, amiért bármikor hajlandó leszek visszajönni az étterembe. Káprázatos volt az íze. Tökéletesen eltalált fűszerezés (koriander nem volt benne), pont ideális állag, hibátlan!
Az adagok mérete is minden esetben kielégítő volt, sőt talán túl kielégítő is. Hiába volt a látványos desszert kiállítás, egyszerűen képtelenség volt, hogy nekiveselkedjünk egy Eszterházi, vagy Dobos tortának... Majd legközelebb. Mert, ha rajtunk múlik, lesz legközelebb is.
Értékelés: ☆☆
Megnevezés Max. pont Adott pont
Környezet 10 8
Étlap-itallap 5 4
Személyzet 10 6
Tálalás 10 8
Étel-ital 20 16
Összesen 55 42
2011. május 14., szombat
Kéhli - az ősök dícsérete
Egy igazi kuriózumnak számító helyen költöttük el mai ebédünket, hiszen egy eredetileg 1899-ben megnyitott étterembe, a Kéhli vendéglőbe látogattunk.
A Kéhli egy letűnt világot idéz óbuda szívében, fittyet hányva a XXI. századra. Békebeli étterembe toppanunk, ahol egyáltalán nem lepődnék meg ha a sarokban Krúdit látnám ebédelni.
Sajnos, mind Krúdinak, mind örökbecsű hősének Szinbádnak is csak a szellemét tudja megidézni a hely, de azt viszont tökéletesen.
Ilyen milliőben nem tagadhattam meg a gyermekkorom óta csak emlékeimben kísérő ételt - mely a külföldiek számára a magyar konyha talán egyik legmorbidabb készítménye - a Velős csontot.
25 év után ismét megkóstoltam a fokhagymás pirítósra tálalt forró csontvelőt a hozzá illő húsleves kíséretében.
Az élmény maradandó volt. Kedvesem és leányom (mindketten előszőr ettek velőscsontot) hatékony közreműködésével a teljes (óriási) adagot elfogyasztottuk.
A harmadik szelet velővel megpakolt fokhagymás pirítós után éreztem, hogy hibát követtem el, mivel nem kértem némi házi pálinkát a küldetés előtt. Bárki kívánja megkóstolni a Kéhli eme remekét, feltétlenül készítse fel a gyomrát evés előtt, mert a velőscsont nem könnyű étel...
A cípóban felszolgált fokhagymakrém leves nem hagyott mély benyomást, bár mentségére legyen mondva a velőscsont mellett esélye sem volt labdába rúgni.
A főételek esetében végig kóstoltunk halat, kacsát és marhát is...
A felszolgálónk (aki egyébként teljesen passzolt környezetébe) által ajánlott juhtúrós sztrapacskával körített harcsapaprikás, sajnos csalódás volt.
A Kéhli egy letűnt világot idéz óbuda szívében, fittyet hányva a XXI. századra. Békebeli étterembe toppanunk, ahol egyáltalán nem lepődnék meg ha a sarokban Krúdit látnám ebédelni.
Sajnos, mind Krúdinak, mind örökbecsű hősének Szinbádnak is csak a szellemét tudja megidézni a hely, de azt viszont tökéletesen.
Ilyen milliőben nem tagadhattam meg a gyermekkorom óta csak emlékeimben kísérő ételt - mely a külföldiek számára a magyar konyha talán egyik legmorbidabb készítménye - a Velős csontot.
25 év után ismét megkóstoltam a fokhagymás pirítósra tálalt forró csontvelőt a hozzá illő húsleves kíséretében.
Az élmény maradandó volt. Kedvesem és leányom (mindketten előszőr ettek velőscsontot) hatékony közreműködésével a teljes (óriási) adagot elfogyasztottuk.
A harmadik szelet velővel megpakolt fokhagymás pirítós után éreztem, hogy hibát követtem el, mivel nem kértem némi házi pálinkát a küldetés előtt. Bárki kívánja megkóstolni a Kéhli eme remekét, feltétlenül készítse fel a gyomrát evés előtt, mert a velőscsont nem könnyű étel...
A cípóban felszolgált fokhagymakrém leves nem hagyott mély benyomást, bár mentségére legyen mondva a velőscsont mellett esélye sem volt labdába rúgni.
A főételek esetében végig kóstoltunk halat, kacsát és marhát is...
A felszolgálónk (aki egyébként teljesen passzolt környezetébe) által ajánlott juhtúrós sztrapacskával körített harcsapaprikás, sajnos csalódás volt.
Ami a harcsát alapvetően megkülönbözteti a ponty-tól (mármint a tányéron), az abból adódik, hogy a harcsa nem növényevő. Így aztán az íze nem hasonlít a moszatra. A mi harcsánk ezzel szemben, vagy vegetáriánusnak állt, vagy nem harcsa volt. Zsíros volt és moszat ízű. Hiába volt isteni a sztrapacska, egedül képtelen volt helytállni.
A Vörösborban pácolt kacsamell viszont kíválló volt. A hús omlós és ízletes. Épen megfelelő mennyiségű zsír volt a tetején. Kalap le. Az aszalt gyümölcsös chutney némi képzavart hozott, mert a chutney-hoz pont annyi köze volt, mint a magyar konyhának az indiaihoz.
Mivel az étlap közel fél oldalt szánt a Pest-Buda Sashegyi Ökörháta vesepecsenyéből nevű kompozíciónak, így megpróbáltam... vesztemre.
Sem a mustáros, fenyőmagos pác nem hagyott nyomot a húson, sem a csiperkegombás, császárszalonnás, kapris, fehérboros ragutól nem voltam elmosva. A szalonna minden egyéb összetevő ízét elnyomta, a caprit nem is találtam meg benne... Az ecetes lilahagyma karikák, melyek kísértetiesen hasonlítottak a vörös káposztához, nem rontottak, de nem is emeltek a minőségen.
Egy hektikus kinézetű és hasonló ízű étel lett a végeredmény, ami erősen elvérzet az ár-érték összehasonlításon (is).
Némi további szépséghiba, hogy a kimérten kínált vörösbor (nagy nehezen megtudjuk, hogy Wunderlich Cabernet Sauvignon- évjárat??? decije 1400.-Ft (ami persze csak a fizetéskor derült ki)
A desszertként megkóstolt "A" Madártej, madártej volt "A" nélkül.
Az étlap kopott, használt, de áttekinthető és informatív volt.
A tálalásról nem érdemes sokat beszélni, amolyan unalmas egyen magyaros átlag volt (paradicsom + petrezselyem, oszt tessék mind megenni)
Jövünk még ide, de azt hiszem összességében többet vártam Krúdi kedvenc éttermétől.
Értékelés: ☆☆
Megnevezés Max. pont Adott pont
Környezet 10 9
Étlap-itallap 5 3
Személyzet 10 6
Tálalás 10 6
Étel-ital 20 14
Összesen 55 38
2011. május 6., péntek
Etna - hogy hullanak el a hősök...
Ismét egy már sokszor látogatott étterembe tértünk be vacsorázni. A Rózsakert Bevásárlóközpontban helyet kapó Etna étterem sokáig az autentikus olasz pizzéria és kisétterem megtestesítője volt számomra, ahol otthonos hangulat fogadott minden alkalommal.
Ennek a békebeli világnak és az egyszerű olasz étteremnek most búcsút inthetünk.
Valószínüleg a két vidám testépítő külsejü olasz tulajdonos túladott az éttermen és az új tulajdonos/ok gyökeresen felforgatták a helyet.
Átalakult az arculat, mely most a nyers fa és bőr igencsak érdekes keveréke lett. Az étterem világosabb lett és elegánsabb is, amit a fekete-fehér színek csak tovább fokoznak.
Ám ez az elegancia számomra ellentmondásos marad és az ellentmondás nem oldódik fel a vacsora végéig sem.
Az étlap szép, letisztult és több nyelvű. Az fogásokon nem változtattak, sőt talán az árakon sem lényegesen.
A felszolgálás eddig sem volt az étterem erőssége és sajnos továbbra sem az. Ahányszor idáig itt jártunk, minden alkalommal új pincérekkel találkoztunk, akik sosem álltak a feladatuk magaslatán, sem az udvariasság, sem a kommunikáció, sem pedig az ételek, italok ismerete terén.
Az étterem gyakorlatilag üres volt, egyedül a szomszéd asztalnál borozgatott magányosan Markó Iván, aki láncdohányosként fél óra alatt öt cigarettát szívott el és füstölte tele a mi tüdőnket a sajátja mellett. ("segbedugott kézzel jelentem, hogy hullanak el a hősök...")
Ez a dohányzás kérdés egy pici egyterű étteremnél kimagasló fontosságú. Bármilyen finom legyen is az étel (sajnos nem volt az, de erről majd mindjárt) teljesen élvezhetetlen lesz a kulináris élmény ha valaki mellettünk folyamatosan bűzölög. Szerencsére a meggyötört művész a fél órás kínzást követően becsomagltatott leveskéjével kezében távozott...
Háromféle előételt kósoltunk:
A Caprese di bufala hozta a formáját. Mondjuk ezzel tú sok pepecselnivaló nincs, hiszen az egyetlen pon ahol elrontható, ha nem bivaly mozzarellából készülne. A bivaly mozzarella drágább a normál verziónál, de nagyságrendekkel ízletesebb, különlegesebb is.
A Bélszín Carpaccio sajnos élvezhetetlen volt. A bélszínt valószínüleg a rendelést követően vették ki a mélyhűtőből, így az étel még félig fagyott, jeges volt. Hiába a ruccola, a parmesan, ízt nemigen lehetett felfedezni.
A klasszikus Pármai sonka sárgadinyével több lépéssel megelőzte az előző ételt. Izletes, finom volt a dinnye és a sonka is. Igazi olasz előétel volt.
Főételből is különbözőket ettünk, hogy tesztelhessünk pizzat, tésztát és halat is.
A pizza választás, az Etna házi specialitására az (míly hihetetlen...) Etna pizzára esett.
Mozarella, oliva, szardella, kapri bogyó, ropogós tésztán. Mennyei volt.
Egyetlen hiba, hogy a pizzát mintegy 10 percel a többi főétel előtt hozták ki, pedig direkt hangsúlyoztuk, hogy egyszerre kérjük az ételeket.
Az étlap szerint Fóliában sütött tenger gyümölcse és lazac steak már nagyobb kihívást jelentett a konyha számára. Sajnos a tenger gyümölcseit némi cukkíni és paradicsom helyettesítette, ki tudja miért. A lazac már lélekben készült a környezeti katasztrófákra, mivel úszott az olajban. A fűszereket viszont kifelejtette a szakács az összeállításból. A köretként kért steak burgonyára is jutott olaj bőven, de erre szerencsére kerekedett némi rozmaring is. Ezt a fogást el lehetett volna készíteni sokkal finomabban is.
A harmadik jelölt Tagliatelle vargánya gombával. Itt már biztosak voltunk, hogy az olaj vagy a szakács gyengéje, vagy túl sok volt belőle a konyhán és megpróbált megszabadulni minnél többtől...
A fűszert ebből a fogásból is kispórolták, amit az asztalon talált só, bors és parmezán sem tudott pótolni.
Megettünk mindent, de semmi rendkívüli...
A végén még megpróbálkoztunk egy gombóc profiterol-lal, amiről amikor megláttam és megkóstoltam a rövid életű "csokító" reklámja jutott eszembe: "ronda, de finom".
Felszolgálónk összegezte a legtalálóbban az étteremről alkotott véleményünket, amikor a végén megkérdezte: Azért jó volt?
Azért jó... de nem tudok felidézni egyetlen olyan érvet sem,ami miatt a közeljövőben vissza szeretnék jönni.
Ennek a békebeli világnak és az egyszerű olasz étteremnek most búcsút inthetünk.
Valószínüleg a két vidám testépítő külsejü olasz tulajdonos túladott az éttermen és az új tulajdonos/ok gyökeresen felforgatták a helyet.
Átalakult az arculat, mely most a nyers fa és bőr igencsak érdekes keveréke lett. Az étterem világosabb lett és elegánsabb is, amit a fekete-fehér színek csak tovább fokoznak.
Ám ez az elegancia számomra ellentmondásos marad és az ellentmondás nem oldódik fel a vacsora végéig sem.
Az étlap szép, letisztult és több nyelvű. Az fogásokon nem változtattak, sőt talán az árakon sem lényegesen.
A felszolgálás eddig sem volt az étterem erőssége és sajnos továbbra sem az. Ahányszor idáig itt jártunk, minden alkalommal új pincérekkel találkoztunk, akik sosem álltak a feladatuk magaslatán, sem az udvariasság, sem a kommunikáció, sem pedig az ételek, italok ismerete terén.
Az étterem gyakorlatilag üres volt, egyedül a szomszéd asztalnál borozgatott magányosan Markó Iván, aki láncdohányosként fél óra alatt öt cigarettát szívott el és füstölte tele a mi tüdőnket a sajátja mellett. ("segbedugott kézzel jelentem, hogy hullanak el a hősök...")
Ez a dohányzás kérdés egy pici egyterű étteremnél kimagasló fontosságú. Bármilyen finom legyen is az étel (sajnos nem volt az, de erről majd mindjárt) teljesen élvezhetetlen lesz a kulináris élmény ha valaki mellettünk folyamatosan bűzölög. Szerencsére a meggyötört művész a fél órás kínzást követően becsomagltatott leveskéjével kezében távozott...
Háromféle előételt kósoltunk:
A Caprese di bufala hozta a formáját. Mondjuk ezzel tú sok pepecselnivaló nincs, hiszen az egyetlen pon ahol elrontható, ha nem bivaly mozzarellából készülne. A bivaly mozzarella drágább a normál verziónál, de nagyságrendekkel ízletesebb, különlegesebb is.
A Bélszín Carpaccio sajnos élvezhetetlen volt. A bélszínt valószínüleg a rendelést követően vették ki a mélyhűtőből, így az étel még félig fagyott, jeges volt. Hiába a ruccola, a parmesan, ízt nemigen lehetett felfedezni.
A klasszikus Pármai sonka sárgadinyével több lépéssel megelőzte az előző ételt. Izletes, finom volt a dinnye és a sonka is. Igazi olasz előétel volt.
Főételből is különbözőket ettünk, hogy tesztelhessünk pizzat, tésztát és halat is.
A pizza választás, az Etna házi specialitására az (míly hihetetlen...) Etna pizzára esett.
Mozarella, oliva, szardella, kapri bogyó, ropogós tésztán. Mennyei volt.
Egyetlen hiba, hogy a pizzát mintegy 10 percel a többi főétel előtt hozták ki, pedig direkt hangsúlyoztuk, hogy egyszerre kérjük az ételeket.
Az étlap szerint Fóliában sütött tenger gyümölcse és lazac steak már nagyobb kihívást jelentett a konyha számára. Sajnos a tenger gyümölcseit némi cukkíni és paradicsom helyettesítette, ki tudja miért. A lazac már lélekben készült a környezeti katasztrófákra, mivel úszott az olajban. A fűszereket viszont kifelejtette a szakács az összeállításból. A köretként kért steak burgonyára is jutott olaj bőven, de erre szerencsére kerekedett némi rozmaring is. Ezt a fogást el lehetett volna készíteni sokkal finomabban is.
A harmadik jelölt Tagliatelle vargánya gombával. Itt már biztosak voltunk, hogy az olaj vagy a szakács gyengéje, vagy túl sok volt belőle a konyhán és megpróbált megszabadulni minnél többtől...
A fűszert ebből a fogásból is kispórolták, amit az asztalon talált só, bors és parmezán sem tudott pótolni.
Megettünk mindent, de semmi rendkívüli...
A végén még megpróbálkoztunk egy gombóc profiterol-lal, amiről amikor megláttam és megkóstoltam a rövid életű "csokító" reklámja jutott eszembe: "ronda, de finom".
Felszolgálónk összegezte a legtalálóbban az étteremről alkotott véleményünket, amikor a végén megkérdezte: Azért jó volt?
Azért jó... de nem tudok felidézni egyetlen olyan érvet sem,ami miatt a közeljövőben vissza szeretnék jönni.
Értékelés: ☆
Megnevezés Max. pont Adott pont
Környezet 10 6
Étlap-itallap 5 4
Személyzet 10 4
Tálalás 10 6
Étel-ital 20 13
Összesen 55 33
2011. május 2., hétfő
Broadway - védjegyünk a stílustalanság
Totális gasztronómiai félreértésnek lettem ma áldozata, amikor betévedtem az Ó utcai Broadway étterembe.
A látogatás előtt abban a végzetes tévhitben éltem, hogy a hely "étterem a stílus jegyében", ahogy a weblapja hirdeti.
A szlogenből talán csak az "étterem" a valódi, de az sem igazán.
Adva van egy elegáns appartman szálló, ahol a tulajdonosok gondoltak egy nagyot és nyitottak egy éttermet is. Ez eddig még rendjén is lenne, hiszen az elegáns szálló vendégeinek reggelizniük kell, sőt esetleg ebédelni és vacsorázni is.
Csak nem itt.
Mert aki kitalálta, hogy az itt lakók majd silány harmadosztályú menza ételt fognak ebédelni (igaz ugyan, hogy egész jó áron) az nagyot tévedett.
Jönnek vendégek néhányan így is, a szomszédos irodákból, boltokból, akik kevés pénzért alacsony minőséggel is megelégednek.
Mert másra sajnos nem lehet számítani.
Étlap az nincs.
Van egy féle menü, oszt annyi.
Tessék választani!
A mai menü a következő volt:
Egy egészen elegáns csészébe felszolgált tejfölös gombaleves-nek hívott borzadvány volt az első fogás. Tele volt aprított és rettentően túlfőzött zöldséggel, viszont fűszer az egyáltalán nem volt benne a pirospaprikán kívűl. Szinte ehetetlen.
Második fogásként érkezett két átlátszóra kloffolt pulykamell nyakonöntve fokhagymás, sajtos tejföllel és némi rizi-bizi. A mártás a balatoni lángosokat ídézte. Azokon finom is, de a rántotthús tetején egészen borzasztóan hatott.
Záró akkord a lekváros palacsinta volt. Végtelenségig hígitott, ízetlen baracklekvárral, ami ráadásul szétégette a számat, mert felszolgálás előtt ugrott ki a mikróból.
Sok szót nem érdemes pazarolni a helyre.
Az indulás fertelmes. A jó hír, hogy innen már csak felfele vihet az út, ha valamerre... (ja és a másik jó hír, hogy a fenti félreértés mindössze 990 Ft-ba fájt, de abba nagyon)
A látogatás előtt abban a végzetes tévhitben éltem, hogy a hely "étterem a stílus jegyében", ahogy a weblapja hirdeti.
A szlogenből talán csak az "étterem" a valódi, de az sem igazán.
Adva van egy elegáns appartman szálló, ahol a tulajdonosok gondoltak egy nagyot és nyitottak egy éttermet is. Ez eddig még rendjén is lenne, hiszen az elegáns szálló vendégeinek reggelizniük kell, sőt esetleg ebédelni és vacsorázni is.
Csak nem itt.
Mert aki kitalálta, hogy az itt lakók majd silány harmadosztályú menza ételt fognak ebédelni (igaz ugyan, hogy egész jó áron) az nagyot tévedett.
Jönnek vendégek néhányan így is, a szomszédos irodákból, boltokból, akik kevés pénzért alacsony minőséggel is megelégednek.
Mert másra sajnos nem lehet számítani.
Étlap az nincs.
Van egy féle menü, oszt annyi.
Tessék választani!
A mai menü a következő volt:
Egy egészen elegáns csészébe felszolgált tejfölös gombaleves-nek hívott borzadvány volt az első fogás. Tele volt aprított és rettentően túlfőzött zöldséggel, viszont fűszer az egyáltalán nem volt benne a pirospaprikán kívűl. Szinte ehetetlen.
Második fogásként érkezett két átlátszóra kloffolt pulykamell nyakonöntve fokhagymás, sajtos tejföllel és némi rizi-bizi. A mártás a balatoni lángosokat ídézte. Azokon finom is, de a rántotthús tetején egészen borzasztóan hatott.
Záró akkord a lekváros palacsinta volt. Végtelenségig hígitott, ízetlen baracklekvárral, ami ráadásul szétégette a számat, mert felszolgálás előtt ugrott ki a mikróból.
Sok szót nem érdemes pazarolni a helyre.
Az indulás fertelmes. A jó hír, hogy innen már csak felfele vihet az út, ha valamerre... (ja és a másik jó hír, hogy a fenti félreértés mindössze 990 Ft-ba fájt, de abba nagyon)
Értékelés: ☆-talan
Megnevezés Max. pont Adott pont
Környezet 10 7
Étlap-itallap 5 0
Személyzet 10 5
Tálalás 10 4
Étel-ital 20 6
Összesen 55 22
2011. május 1., vasárnap
Wasabi - gebesz degesz
Szülinapi (kései) ebédre készültünk Május 1-én.
Eredeti uticélunk a Robinson étterem lett volna, de több tényező is közbeszólt. A Robinson nagy pozitívuma (ha még van neki ilyen egyáltalán) a városligeti tavon elhelyezkedő kerthelyiség. Az időjárás azonban nem volt kegyes hozzánk ezen a napon. A pincérek sem, mivel közölték, hogy az étterem 16-18 óráig zárva tart, ami pont betett a tervezett három órás kezdésnek.
"B" tervként felmerült az Abbokadó étterem a Mammut--ban. Ott a telefont felvevő unott hang közölte, hogy nem biztos, hogy nem zárnak be 4-kor, úgyhogy inkább ne jöjjünk!
"C" terv: irány a Mom Park és a Wasabi!
A helyet jól ismertük, hisz sokszor jártunk már itt megküzdeni a "running sushi" kínálatával.
Az étterem központjában a hatalmas futószalag található, melyen folyamatosan keringenek a tálkákba, tányérokba helyezett falatok.
Vannak asztalok külön is azoknak, akik az étlapról szeretnének rendelni.
Mivel a társaság egy része az all-you-can-eat sushi menüt választotta, így a futószalag mellé ültünk.
Mint már oly sokszor, most ismét kénytelenek voltunk megállapítani, hogy az ételek felszolgálásának ezen rendszere komoly függőséget okoz. Még le sem ült mindenki az asztalhoz, de leányom előtt már sorakoztak sushi falatkák.
Mire az egyetlen külön rendelő sikeresen megrendelte a vágyott ételt, a társaság egy része már jóllakott.
Sajnos a rendelésnél derült ki, hogy az interneten olvasható információk ellenére az étteremben nincs teppanyaki - japán látványgrill konyha - és annak all you can eat változata, így aki nem korlátlan fogyasztású sushi-t választ, annak marad az A'la-carte étlap. A kedves és segítőkész pincérünk tökéletesen tudatlan volt a japán konyhát illetően, akár arról kérdeztük, milyen páccal készülnek a teppanyaki húsok, akár a felszolgát sake típusáról érdeklődtünk.
Tudatlanságát ellensúlyozta segítőkészsége, mely szerencsére az egész délután folyamán végigkísért bennünket.
Az étlap átlagosnak monfható, nem hagyott mély benyomást.
A tálalásról nem igazán lehet érdemben nyilatkozni, hiszen az asztalokon mindenki megtalálhatja a szükséges segédeszközöket ( pálcika, szalvetta, szója szósz, wasabi, gyömbér, keverő tálka). A pincérek arányag sűrűn járnak, hogy begyűjtsék az asztalon tornyosuló üres tálakat, helyetcsinálva a folytatáshoz.
Az ételekről:
A sushi nagy kedvencünk minden formájában, még akor is ha igazat kell adnom a Daikichi étterem tulajdonosának, aki azért nem készít sushit, mert azt csak friss halakból szabad, és hol találunk friss halakat nálunk....
A futószalagos étkezést ajánlom mindenkinek, aki ismerkedni kíván a Japán konyhával és kiváncsi, hogy mit is szeret igazán.
Szinte minden finom az előételektől a desszertekig, de biztosan megállapíthatjuk, hogy bármelyik étel finomabb, ha frissen rendeljük, mintha a szalagról eszünk.
Nem tesz jót semminek a futószalagon keringés rövidebb-hosszabb ideig.
Az étlapról bélszint rendeltünk, köretként édesburgonyával.
A bélszín az est legnagyobb meglepetése volt.
Elképesztő íze volt. Simán kenterbe verte a La Pampa különlegesnek mondott bélszíneit.
Megállapítottuk, hogy a Wasabi--t nem a sushi miatt érdemes elsősorban meglátogatni, hanem a teppanyaki bélszín miatt.
Az étterem és az ételek további pozitívumaként mondható el, hogy a másfél éves Hanna közel egy órán kersztül eszegette a különböző fogásokat. Számára egyértelműen a Wasabi a legjobb.
A pincérek dícséretére mondható, hogy nem volt olan kérésünk, melyet ne teljesítettek volna azonnal.
Érdemes szólni, ha valamit hiányolunk a futószalagról, mert elkészítik és hozzák.
Negatívumként említhető a plaza éttermek általános hiánya, a mellékhelyiségek teljes nélkülözése. Szükség esetén lehet elgyalogolni a plaza másik csücskéig, meg vissza.
Eredeti uticélunk a Robinson étterem lett volna, de több tényező is közbeszólt. A Robinson nagy pozitívuma (ha még van neki ilyen egyáltalán) a városligeti tavon elhelyezkedő kerthelyiség. Az időjárás azonban nem volt kegyes hozzánk ezen a napon. A pincérek sem, mivel közölték, hogy az étterem 16-18 óráig zárva tart, ami pont betett a tervezett három órás kezdésnek.
"B" tervként felmerült az Abbokadó étterem a Mammut--ban. Ott a telefont felvevő unott hang közölte, hogy nem biztos, hogy nem zárnak be 4-kor, úgyhogy inkább ne jöjjünk!
"C" terv: irány a Mom Park és a Wasabi!
A helyet jól ismertük, hisz sokszor jártunk már itt megküzdeni a "running sushi" kínálatával.
Az étterem központjában a hatalmas futószalag található, melyen folyamatosan keringenek a tálkákba, tányérokba helyezett falatok.
Vannak asztalok külön is azoknak, akik az étlapról szeretnének rendelni.
Mivel a társaság egy része az all-you-can-eat sushi menüt választotta, így a futószalag mellé ültünk.
Mint már oly sokszor, most ismét kénytelenek voltunk megállapítani, hogy az ételek felszolgálásának ezen rendszere komoly függőséget okoz. Még le sem ült mindenki az asztalhoz, de leányom előtt már sorakoztak sushi falatkák.
Mire az egyetlen külön rendelő sikeresen megrendelte a vágyott ételt, a társaság egy része már jóllakott.
Sajnos a rendelésnél derült ki, hogy az interneten olvasható információk ellenére az étteremben nincs teppanyaki - japán látványgrill konyha - és annak all you can eat változata, így aki nem korlátlan fogyasztású sushi-t választ, annak marad az A'la-carte étlap. A kedves és segítőkész pincérünk tökéletesen tudatlan volt a japán konyhát illetően, akár arról kérdeztük, milyen páccal készülnek a teppanyaki húsok, akár a felszolgát sake típusáról érdeklődtünk.
Tudatlanságát ellensúlyozta segítőkészsége, mely szerencsére az egész délután folyamán végigkísért bennünket.
Az étlap átlagosnak monfható, nem hagyott mély benyomást.
A tálalásról nem igazán lehet érdemben nyilatkozni, hiszen az asztalokon mindenki megtalálhatja a szükséges segédeszközöket ( pálcika, szalvetta, szója szósz, wasabi, gyömbér, keverő tálka). A pincérek arányag sűrűn járnak, hogy begyűjtsék az asztalon tornyosuló üres tálakat, helyetcsinálva a folytatáshoz.
Az ételekről:
A sushi nagy kedvencünk minden formájában, még akor is ha igazat kell adnom a Daikichi étterem tulajdonosának, aki azért nem készít sushit, mert azt csak friss halakból szabad, és hol találunk friss halakat nálunk....
A futószalagos étkezést ajánlom mindenkinek, aki ismerkedni kíván a Japán konyhával és kiváncsi, hogy mit is szeret igazán.
Szinte minden finom az előételektől a desszertekig, de biztosan megállapíthatjuk, hogy bármelyik étel finomabb, ha frissen rendeljük, mintha a szalagról eszünk.
Nem tesz jót semminek a futószalagon keringés rövidebb-hosszabb ideig.
Az étlapról bélszint rendeltünk, köretként édesburgonyával.
A bélszín az est legnagyobb meglepetése volt.
Elképesztő íze volt. Simán kenterbe verte a La Pampa különlegesnek mondott bélszíneit.
Megállapítottuk, hogy a Wasabi--t nem a sushi miatt érdemes elsősorban meglátogatni, hanem a teppanyaki bélszín miatt.
Az étterem és az ételek további pozitívumaként mondható el, hogy a másfél éves Hanna közel egy órán kersztül eszegette a különböző fogásokat. Számára egyértelműen a Wasabi a legjobb.
A pincérek dícséretére mondható, hogy nem volt olan kérésünk, melyet ne teljesítettek volna azonnal.
Érdemes szólni, ha valamit hiányolunk a futószalagról, mert elkészítik és hozzák.
Negatívumként említhető a plaza éttermek általános hiánya, a mellékhelyiségek teljes nélkülözése. Szükség esetén lehet elgyalogolni a plaza másik csücskéig, meg vissza.
Értékelés: ☆☆
Megnevezés Max. pont Adott pont
Környezet 10 7
Étlap-itallap 5 3
Személyzet 10 8
Tálalás 10 7
Étel-ital 20 15
Összesen 55 40
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)